Az Opera nem hajlandó az együttműködésre. A Freeblogot hónapok óta nem tudom rajta használni. Ezért van manapság olyan ritkán bejegyzés. Azt se tudom, jár-e valaki erre, szóval csak kiküldöm a következőt az éterbe: help!
És most következzen a lényegi mondanivalóm.

---------------------------

Sok ritka fos filmet láttam már életemben, de az Űrodüsszeiának mindegyik előre köszön. A filmet kétféle képpen lehet nézni: lehet megpróbálni megérteni, és lehet rajta viccelődni. Valószínű, hogy az utóbbi boldogabb élményekkel kecsegtet, mint az előbbi.

Szomorú tény, hogy a film két és fél óráját (igen, annyit) össze lehetne foglalni egy max negyedórás leírásban, és akkor már bő lére is eresztettem a mondanivalóm.
Tévedés ne essék, a film alapötlete, és egy-két egyéb, későbbiekben részletezésre kerülő kellék igenis eredeti, és nagyon jó. De a kivitelezés valami katasztrófa. Erősen kétlem, hogy ezt értette egyáltalán a rendező. A történetet lehet, hogy én is csak a középiskolai lökésem után értettem csak meg. Ott ugyanis egyik órán az irodalom tanár levetítette nekünk az első negyedórát. Akkor kicsit zúgolódtunk, nem akartunk tanulni, inkább néztük volna tovább. Most már örülök neki, hogy akkor nem sütötte meg vele az agyunk. A film dióhéjban a megismerésről szól. Meg a monolitról, ami persze egy metafóra az emberi fejlődésre. Mi kéztette a majmokat, a hiányzó láncszemet arra, hogy eszközöket használjanak? Hogy vadásszanak, hogy fegyverkezzenek? Mi adta a lökést? Mi adja a lökést? Lehet, hogy az életet, amit élünk, az űrből érkező segítséggel értük el? Választ a filmből nem kapunk, az csak ábrázolja az emberi küzdést és tudásszomjat.
Persze lehet, hogy csak belemagyarázom, és a rendező egyszerűen csak egy szar filmet akart készíteni. Ezek után azt hiszem minden jogom megvan arra, hogy próbáljak valami értéket kihámozni az életem értelmetlenül elpazarolt két és fél órájából.

Mondom, az alapötlet annyira nem is rossz. Filozófiai téma, de Warneréknek később a Mátrixszal mégis jobban sikerült. Itt most nem a technológiai háttér kerül összehasonlításra, dehogy is. Az Űrodüsszeia korának legjobbja lehetett, mint annak idején a Mátrix is volt. Az előadás más. A Mátrix jobban megrázza az embert. Az Űrodüsszeia csak összezavarja.
Szedjük apró darabra.

A tényleges eseményeket, és a kérdőjelekkel félholtra vert, rejtvényekkel átitatott, majd metafórákba gondosan belecsavart lényeget egymással vegyítve tálalják számunkra. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy hol kell a sorok között olvasni, és hol elég az, hogy csak nézem, amit látok. A tényleges eseményeket a fentebb említett monolit másodszori felbukkanása, és az ezáltal indukált Jupiter küldetés teszi ki. A hajón öt ember tartózkodik, hárman hibernálásban, a maradék kettő (Frank, és a hírhedt Dave) az utazást felügyeli. Van egy hatodik utasunk is, akit igen irónikusan HALálnak is lehetne nevezni. A HAL 9000 (vagy ahogy utastársai hívják, Hal) az 1992-ben létrehozott 9000-es intelligenciák egyike. Soha egyetlen apró hibát nem vétett még ez a sorozat, így tökéletes útitárs a hosszú útra. De tényleg ilyen szép lenne minden? Minek szaporítani a szót, Hal vét egy apró hibát, amit Frank és Dave nagyon is vészjóslónak tekint. Eldöntik, hogyha a mesterséges intelligenciának valóban nincs igaza, akkor lekapcsolják. Ez a súlyos döntés mégsúlyosabb következményekkel bír: ugyanis Hal felügyel, futtat, irányít mindent a hajón. Jó tanács: ne próbálj meg egy szuperszámítógépbe bugyolált szuperelmét átverni. Hal kiveti az űrbe Frank-et, kirekeszti a segítségére induló Dave-et, ezalatt lekapcsolja a hibernáltak létfentartó funkcióit. Magára maradt főhősünknek azonban sikerül visszajutnia a hajóra, és lekapcsolni a Halt. Ekkor egy előre felvett adáson keresztül megtudjuk, hogy ez a különös utazás, mely iránt korábban az MI is kifejtette aggodalmát, mire is irányul. Igen, a monolit. Itt követketik fél óra különösen zavarbaejtő képsor. Leginkább úgy tudnám interpretálni, hogy Dave fogja a kis ócska mentőkabinját/szerelőállomását, és nekivág a megismerésnek. Sok mindent lát, és sokkal többet tanul, mint amennyit fel tudna ép ésszel fogni. Úgy öregszik, és hal meg, hogy folyton a tudást, a megismerést űzi, ami lehet, egész végig ott volt, ahonnan elindult.
Persze ez is csak feltevés. Nehéz úgy kitalálni az eseményeket, hogy a forgatókönyv nem lehet több, mint hat oldal.

És eljutottunk a következő lépcsőfokra: Ha ennyire nem történik semmi, akkor mi van a fennmaradó örökkévalóságnak tűnő idővel? A válasz egyszerű: semmi. Van úgy, hogy nézzük a hajót. Nézzük, mit csinálnak a rajta levők. Realtime-ban szerelik az adóvevőt. Űr. Hajó. Monolit. Hal. Az ember csak azért nem alszik el rajta, mert a hangeffektek vérlázítóan borzalmasak. Szuszogás. Lihegés. Sípolás. És az a zene... az a ricsaj... azt a kottát (már ha egyáltalán van neki olyan) papírra sem lett volna szabad vetni. Vallatni lehetne vele. Kivétel ezalól a Kék Duna keringő (bár nagyon könnyen meg tudja utáltatni magát) és a híres-hirhedt Also Sparht Zarathustra.
Ha sci-fit nézek, sokszor ránézek a fizikájára. Nem kötök bele, ha robbanás vagy hangok vannak az űrben, de pirospontot adok, ha nincsenek. Az Űrodüsszeia egy apróságot leszámítva egészen hitelesen ábrázolta az űrt. Mindenhol csend és zéró gravitáció. Mesterséges gravitációt forgással érik el. Az egyetlen apró baki a Holdon található földi gravitáció volt. Vagy az, vagy nagyon jól tapadt mindenki bakancsa. Ez tényleg csak azért zavart, mert ha a lebegést meg tudták oldani, akkor egy gumikötelet miért nem tudtak a Holdon rákötni a színészek derekára?

Összességében a vizuális hatások (a majmok és Hal lekapcsolása közötti nagyjából másfél-két óra) csillagos ötöst érdemelnek, még az én XXI. századi technológiai ismeretem és ízlésem mellett is. A többi vagy az elmegy, vagy a totál káosz kategóriába tartozik.
Hagy szóljak pár szót a kedvenc szereplőmről is, Hal-ről. A mesterséges intelligencia az őnfenntartás ösztönével, választékos szókinccsel, és példásan udvarias modorral. Halt legtöbbször a "vérengző", "gyilkos" és a "gonosz" jelzővel illetik, ami szerintem pontatlan. Nem lehet tudni, hogy Hal haragos-e, mert jelét nem adja. Nem lehet tudni, hogy valóban megbánta, amit tett, amikor bocsánatot kér. Nem lehet tudni, hogy cinikus, vagy eszerűen csak a tényeket közli. Hal teszi azt, ami számára, de legfőképpen a küldetés számára a legideálisabb: kiiktatja az ember általi hibákat. Kiiktatja az embereket. Hal vitathatatlanul gép. A logikája világos és ésszerű. Az, hogy morált nem kapott, az nem az ő hibája.
De annak ellenére, hogy gép, érez. Téved. Fél.
Bevallom, Hal volt az, aki miatt szenvedtem két és fél órát. Hal sokat beszél, de keveset mond. Nem lehet igazán megsimerni, amit nagyon szerettem volna. Vajon öntudatra ébredt-e?

De a film nem róla szólt. Ő csak egy darabkája volt az emberi fejlődésnek, aminek tanui lehettünk. A nagy kérdések megválaszolatlanul maradtak, lehet, hogy mindörökké. De ha nem lennének kérdések, nem tudnánk válaszokat keresni, s így nem is a válasz a fontos, hanem a kérdés... de ez egy másik történet.

Múlt héten megszereztem a Portal 2-t. Töredelmesen bevallom, hogy letöltöttem. Viszont az utálkozások elkerülése érdekében elmondom: tervezem megvenni. Vagy Steam-en (ami nem is lenne hülyeség), vagy DVD-n, de tuti meglesz. Mind a kettő. De nem tízezer forintért. Bár ami azt illeti, végtelenül megéri az árát. Miért is pontosan?

Azon gondolkodtam, hogy kezdeném a negatívumokkal, abból úgy is kevés van. És az is csak szőrszálhasogatás. Hihetetlen, de igaz! A játéknak nincs SEMMILYEN negatívuma sem! Glitchekkel sem találkoztam, igaz, nem is kerestem őket. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy a játékleállásaimat a Steamrip verzióm, vagy a gépem produkálja, lehet, hogy is-is. Egyik gépem sem mai gyerek már, egyáltalán, csoda az, hogy egy 4-5 éves gép futtatni bír egy vadi új játékot. Ezt leginkább a Valve-nek köszönhetjük: viszonylag gyenge gépen (amin játszok bőven a minimum alatt van) maximum grafikával is végig lehet tolni, bár a "minimum grafika" sem csúnya egy csöppet sem. Újraéledt bennem a hit a csodákban: képesek még egyesek minőségi játékot készíteni anélkül, hogy megsüsse a processzort és/vagy a videókártyát.

Na csapjunk a lecsóba. Legutóbb, a Portal története nem állt sokból: főhősnőnk, Chell az Aperture Science laborában ébred, tesztelésre készen. A tesztet kedvenc AI-nk, GLaDOS vezeti, keresztül mindenféle egyre életveszélyesebb logikai feladványokon. Chell végül kiutat tör magának a gyilkos intellektuson keresztül... de mint kiderül az új befejezésből és a folyatásból: megszöknie nem sikerül. A Portal 2 valahol itt indít. Az első pár percben végzünk egy kis fejkörzést, majd vissza az ágyba, és hopp! Hirtelen ugrunk az időben. Sokat. Nagyon sokat. Nehéz megmondani, hogy hány száz évet, de az új teszterületből és a dzsungelből ítélve túl sokat. Segítségünkre egy személyiség-mag (angolul personality core), Wheatley siet, és együtt tervezni kezdjük közös szökésünket. Utunk GLaDOS termén keresztül vezet, akit sikerül véletlenül feléleszteni. Az AI kifejezetten morcos, ami nem is csoda. Mint megtudjuk tőle, egy általa nem ismert fekete doboz funkcióval rendelkezik: újra és újra átéli élete utolsó két percét, vagyis az elmúlt nagyonsok évben kétpercenként meghalt. De GLaDOS-tól távol áll a bosszú, mindössze tesztelni akar minket... amíg bele nem halunk.

A játék készítői mondták: az első rész csak egy kísérlet volt, a második rész a játék maga. És valóban, a Valve tanult az előző rész egyetlen, ám de annál nagyobb hibájából. A második rész körülbelül négyszer hosszabb, mint elődje (az első részt a gyakorlottak 1 óra alatt, a másodikat 4 óra alatt játszák végig). A rejtvények hozzák a megszokott formát, nyolc új elemmel bővülve:
- Aerial Faith Plate: ez a kedvencem. Gyakorlatilag egy katapultról van szó.
- Thermal Discouragement Beam és a hozzátartozó Weighted Pivot Cube: lézer, és az azt vezető kocka. Turreteket lehet leszedni velük, és különböző mechanizmusokat indítanak be.
- Hard Light Bridge: beszédes név, fényhíd, ami többek között elrejti az embert a turretek kereső tekintete elől.
- Excursion Funnel: vicces dolog ez, lebegtet mindent, ami az útjába kerül. Még viccesebb, amikor az ember eltéveszti a portalt, és eltűnik a feneke alól a lebegtetés...
- Propulsion/Repulsion/Conversion Gel: színek szerint: narancs/kék/fehér. festék szerűen lehet őket használni, rendeltetésük sorban: mozgás felgyorsító, ugrást elősegítő, és portal létrehozó felületeket lehet készíteni velük.
A pályák minősége is sokat változott. Bár az előző rész menekülő útvonalai sem túl kicsik, sem rendezettek nem voltak, a Portal 2 azonban mindent felülmúl. A pályák óriásiak, a játékosnak igazából a töredékére sincs szüksége, viszont a látványt és ezzel együtt a hangulatot erősen megdobja.  A tesztkamrák a felszíntől lefelé haladva egyre jobb minőségűek, ahogy GLaDOS a javítási munkákkal foglalatoskodik. Az első játéktól eltérően nem lehet vagy csak nagyon korlátozott számban lehet tárgyakat megfogni (értem ezalatt plö a székeket, számítógépeket, amiket a Portal-ban ide-oda hurcolászhatott az ember). És megvan az egyetlen szépséghibája a játéknak: nem lehet dobni. Néha igazán megkönnyítené az ember dolgát, ha el tudná dobni a kockáját... de sajnos nem lehet. Egyéb apróságok is változtak. Ha Chell-t meglövik, nem hagy vérnyomokat, aminek én kifejezetten örültem. Kevésbé kelt Half-Life benyomást, és inkább tűnik logikai fejtörőnek. A padlón nem maradnak lyukak, az üveget azonban továbbra is kilyuggatják. Szintén üdvös változás tapasztalható a turretek működésében. Eddig ész nélkül lőtték a játékost, tekintet nélkül arra, hogy az egy üvegfal mögött áll, ezzel megalapozva egy hosszú, és idegesítő ropogást. A Portal 2 turretjei okosabbak. Bár követnek minket az üvegen túl is, de lőni nem lövik azt.

A régi ismerősök mellett új szereplőkkel is találkozhatunk. Wheatley a legelső. Az angol akcentusú dumagép számtalan mosolyt fog az ember arcára csalni. Másik nagyon fontos karakter Cave Johnson, az Aperture Science vezérigazgatója, aki a "túlvilágról küldi a hangját", előre felvett beszédeivel. Itt-ott feltűnik a hőn szeretett Caroline is, Johnson asszisztense és titkárnője. Deffektes turretek és Personality Core-ok ontják vicces hülyeségeiket, akik pedig vannak olyan szerencsések, hogy testközelből élvezhetik a co-op nyújtotta teljesen új, a Single Player-től különböző pályákat és történetet, azok megismerhetik Atlas-t és P-Body-t. A "Ratman" nyomai is feltűnnek, eleinte jobban, késöbbiekben viszont már kevésbé vannak szem előtt.

Nincs Portal humor nélkül. A Portal 2 sorai között pedig tulajdonképpen alig van valami komolyság. Wheatley egyszerűen bolond, és ez a bolondsága teszi nagyon viccessé, GLaDOS pedig GLaDOS: cinikus, passzív-aggresszív akasztófa humorral. Minden karakter érdekes, minden karakter szerethető. A monológokban a számomra legérdekesebb, és legtiszteletreméltóbb a kidolgozottságuk volt. Ha két szereplő veszekszik, vagy egymással cseveg, viszonylag hosszú ideig képesek különböző sorokat mondani. Ha a karakterünket választás elé állítják, akkor valóban választhat úgy, hogy reagáljanak rá (plö ha Chell-t vissza akarja csábítani a főgonosz valahova, visszamehet úgy, hogy kedvenc szuperszámítógépünk tegyen rá megjegyzést). Ez engem legjobban a felhasználóbarát programozásra emlékeztet, amikor a programot az összes lehetséges válszreakcióval el kell látni az összes lehetséges felhasználói bevitelre.

Mielőtt a spoilerrel mérsékelten megspékelt részletekre térnék, először nézzük a zenét! A Still Alive nagy sikere után a fejlesztők tudták, hogy zenének továbbra is lennie KELL. A háttérzenék egyébként nagyon hangulatosak és változatosak, a menekülős zenék megteszik a kívánt hatást, csak egyetlen zene volt, ami kissé irritálta a fülem, az utolsó kamrákban ment végtelenítve. Ott pedig viszonylag sok időt eltöltöttem (amit az éjjel kettő, és az első végigjátszás számlájára írok). Az endingben zenei meglepetés várja a játékost. Köztudott, hogy Ellen McLain, GLaDOS (a turretek, és sokezer más HL karakter) szinkronszínésze valójában operaénekesnő, mégpedig szopranista, ezért is örültem nagyon a játék végén felcsendülő "Turret Operának". A végefőcím szintén egy Ellen McLain dal, szintén Jonathan Coulton szerzeménye, a Want You Gone. Kevésbé olyan édes, mint a Still Alive, és ritmusosabb is, de garantáltan fülbemászó darab.

Innentől pedig SPOILER veszély! Magam is, bár mindent megtettem, hogy elkerüljem őket, sikerült belefutnom egy Youtube kommentbe, ami pár sorban összefoglalta a történetet. Ami azt illeti, szerettem is volna hinni, meg nem is. No de essünk neki a részleteknek! NAGYON tetszett, hogy lementünk a labor legalsó, és legelső szintjére, az időutazás lényegében kézzelfogható volt. Zseniális húzás volt, ahogy az alkotók végigvezettek minket az Aperture Science többszázéves múltján kezdve 1956-tól a játék jelenéig. Ezek a pályák és tesztkamrák tűnnek a legmonmentálisabbaknak, de a "jelent" sem szorították egy húsz négszetméteres helységbe.
Kitérek kicsit Wheatley-re. Bár sokkal jobban szerettem, mielőtt elárulta volna Chell-t, de utálni soha nem utáltam. Wheatley egy igenis szerethető karakter, minden hibája ellenére. Csak néha nem szerettem a teszteket, amiket adott... Meg egészen meg tudtam érteni GLaDOS-t is: ahh, mit művel a laborral! És ha már GLaDOS-nál tartunk. Imádom azt a csajt! kicsit féltem attól, hogy off lesz, amikor átáll a mi oldalunkra, de ezt egészen fokozatosan tette. Féltem egy kicsit attól is, hogy a Caroline-sztorivonal a kárára válik, de felesleges aggodalom volt ez is. Egész picit erőltetettnek tűnik,  de ez felfogható úgy is (legalább is számomra, aki hasonló történetekkel sorozatokban és animékben találkozik), hogy nem volt túl sok ideje arra, hogy kibontakozzon a teljes jellemfejlődés/változás. A végén persze GLaDOS marad GLaDOS, új ismereteket tanulva, de a régi önmaga. Sokszor azon kapom magam, hogy idézek tőle, és szinte hallom Ellen McLain búgó hangját is mellé.

Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy a szókincsem nem elég kifinomult ahhoz, hogy megfelelő jelzőt találjak a játékra. Sikerült magamnak lespoilereznem, de azt a bizsergést, amit a játék közben éreztem, ez sem tudta elrontani. Minden zuhanás izgalmas volt, minden óriási épület, állvány, cső, díszítőelem vagy zsilip láttán a borzongás futott végig a hátamon. Mindezidáig négyszer játszottam végig egy hét alatt. Betelni még most se tudok vele. Mi, Portal-fanok, nagyon reméljük, hogy lesz folytatás, legalább ilyen jó! Ajánlom a játékot mindenki figyelmébe! Now you're thinking with portals!

Kicsit megkésve, de törve nem:

Hát itt tartunk. Az elmúlt három hónapban a legtöbbször erről hallott tőlem az ember, vegyük hát nagyító alá, hogy miért is.

Ismerjük a szuperhős filmeket: érkezik az űrből egy gyermek, hősünk mutánsnak születik, különleges képességekkel vagy éppen megcsípi egy génkezelt rovar. A másik oldalon egy őrült tudós, renegát mutánsok egy csoportja, vagy egy félresikerült kísérlet szerencsétlen, de annál őrültebb alanya áll. A történet mindig ugyanaz: hősünk rádöbben az erejére, és összecsap a két szuperhatalom. A végkifejlet is sejthető: a jó győzedelmeskedve, a lánnyal a karjaiban repül el a naplementébe. Hát nem unalmas?
A mi történetünk egy kicsit másabb. Nem a hős oldaláról figyeljük a fejleményeket, nem a hőst követhetjük figyelemmel, hanem a nemezisét. Együtt érkeznek a Földre, sorsukat megpecsételi az érkezés. Metroman, a jóképű, erős, sérthetelen férfi Metro City védelmezőjévé válik, ősi ellenségéve pedig Megamind... akiről a filmünk szól. Az élet egyszerű: Megamind megtámadja a várost, kihívja Metroman-t, aki legyőzi, irány a sitt, majd szökés, és az egész kezdődik előről... míg egy szép napon hősünk (illetve főgonoszunk) véletlenül legyőzi a város védelmezőjét. Megamind egy ideig sütkérezik önnön sikerében, de hamar megunja: hős nélkül értelmetlen a gonosz élete. Ideje hát kreálni egyet! Azonban Titánnak esze ágában sincs a jó oldalra állni.

"Nem a legjobb DreamWorks film, de kétségtelenül szórakoztató." Nagyjából minden leírásból ezt lehet kiolvasni. Beállhatnék a sorba én is, igen, volt már jobb is, de vegyünk figyelembe két dolgot: egyrészt nagyon nehéz újat mutatni ebben a világban, legyen az filmszakma, vagy bármi más, másrészt pedig az Álomgyárosok nagyon jó munkát szoktak végezni. A Megamind sem okoz csalódást, aki pedig csak a száját akarja húzni, az fogja is. Nem mondom, hogy a film kiszámíthatatlan, de szerintem az ötlet igenis eredeti volt (nem, nem láttam a Gru-t). SB mindig is Tomnak, a prérifarkasnak és Lex Luthornak szurkolt. Soha nem értettem, miért bűnhődik az okosabb, aki keményen dolgozik, míg azok, akik szépek és erősek viszik a prímet. Hát, fordult a kocka. És ahogy a film szlogenje is hirdeti: a szuperhős filmek új korszakba léptek.

Mielőtt részletezném a technikai adottságait, először had szóljak pár szót a film szereplőiről.
Megamind egy igazi zseni. Ezt persze senki nem látja be, senki nem akar a tüskéi és a kék bőre alá nézni. Megamind az a karakter, aki nem egyszerűen a társadalom szélére sodródott, hanem egyenesen odalökték. Ez nagyon tetszett ebben a filmben: nem arról szól, hogyha az ember igyekszik beilleszkedni, akkor sikerülni is fog, hanem pont az ellenkezőjéről. Néha (vagy éppen túl sok esetben) mindegy is, mit teszünk, a többi ember nem fogad el minket. Mi próbálkozunk, de ők miért nem? Ez a szemlélet megmelengette a kis különc szívem. És bár Megamind a mindig veszítő lúzer főgonosz, azért azt meg kell hagyni: korán sem olyan lúzer és főgonosz, mint hinnénk. Nem mellékesen pedig állati cuccai vannak, és pazar stílusa. Megamind-ot nem lehet nem szeretni.
Hősünk (illetve főgonoszunk) hűséges csatlósa, társa és barátja Minion, a hal egy gorilla-robotba zárva. A film legjózanabb karaktere, aki bár felszólal főnöke hülye ötletei ellen, de mégis követi őt bármeddig.
Roxanne Ritchie a mi Lois Lane-ünk. Kapcsolata Megamind-dal a szokásos túsz-tússzedő viszony, itt-ott szorakoztatóan csípős szócsatával megspékelve.
Metroman, vagy ahogy a fanok néha híják, Wayne Scott, egy elkényeztetett és körülrajongott kölyökből lett a város hősévé, dicső polgárává. Azonban ő sem sekélyes jellem. Hosszú ideig hordta a város védelmének terhét a vállain, mígnem azt mondta: elég volt. Szokták mondani a szuperhős filmekben: a nagy hatalom nagy felelősséggel jár. Kétségtelen. Ahogy az is hogy Metroman indítékaiba sem lehet belekötni. Ahogy Megamind-ot a gonosz szerepére választotta a társadalom, úgy emelte hősi piedesztálra Metroman-t.
És végül, de nem utolsó sorban Hal. A botcsinálta szuperhős mutatja be az átlagembert, aki akkor mutatkozik meg teljes velójában, ha hatalmat kap. Egyik kedvenc mondatom a filmből is tőle hangzik el Roxanne "én ismerlek, te jó vagy" mondatára: "You don't know me. You never took the time to know me. This is the first time we've hang out socially, and it's when I'm about to destroy the city!"

Na hát ássuk bele magunkat a többi részletbe:
Animáció: A kedvenc témám, ha animációs filmről van szó. Sokaknak olyan egyértelmű, hogy jó az animáció, sokan észre sem veszik a hibákat, vagy a gyengébb jeleneteket, pedig törvényszerűen jó minden. Ebben a filmben is volt pár "klisés bemozdulás", ismerjük: amikor a karakter elfordul, feláll, fordítja a fejét, a lassúnak tűnő, kimért, bólintás szerű mozdulat, amit a való életben nem teszünk. Volt igen, valami három, vagy négy. Egyébként nem hogy meg vagyok elégedve az animációval, hanem kifejezetten tetszik. Szeretem, ha minél természetesebb mozdulatot tesznek a karakterek, és ez a film bővelkedett bennük. Ha a testmozdulatok nem is voltak mindenhol valósághűek (ami sokszor a karakterdesignból, és nem az animációból magából adódik), az arckifejezések mindent vertek. Minden klappolt, le a kalappal a készítők előtt.
Karakterdesign: Drága barátném emiatt nem is akarja megnézni a filmet. Bevallom, nem az év legszebb mesh-jeiről beszélünk, de gyorsan hozzájuk lehet szokni. A karakterek görbe tükörben mutatják be a hősök és főgonoszok sztereotípiáit, erre a szerepre kiválóan alkalmasak.
Angol szinkron: Valljuk be, Will Ferrel erre a szerepre született. Istenien adja a megalomániás, kissé egoista zsenit, és remrekül szinkronizálja az álta alakított sejpítős űraput is. A Minion hangját kölcsönző David Cross is nagyon ügyesen bánik a hangjával, ők ketten pazar párost alkotnak ebben az audiovizuális csodában.
Magyar szinkron: Igen, megnéztem így is. Ekkorra már négyszer láttam angolul, és ha nem is fújtam kívülről, elég sok mindent tudtam társítani az adott karakter szájmozgásához. Rá kellett jönnöm, hogy sokszorosan megéri nézni az eredeti verziót nagyon sok film esetén. Bár a szövefordítás megy a magyar filmiparban, sőt néha elég frappáns dolgok sikerülnek belőle (az "élő tárgyakat" leszámítva), de valahogy a szinkront sok esetben elszúrjuk. Kisfalvi Krisztinának szerintem egyetlen jó mondata akkor volt, amikor Roxanne és Megamind a film eléején flörtölt. Talán a legjjobban Titán magyarhangja, Minárovits Péter teljesített, a hangja passzolt a karakterhez, de még ő sem adta át teljesen az eredeti feelinget. Az egész  nagyon közepes volt, a fordítás viszont jobb, mint reméltem. Viszont kellene a magyar nyelvbe egy szó a talpnyaló és az alatvaló közé, mert a Talpnyali (aka Minion) megnevezés kissé sértette a fülem. Lehet, ezzel csak én vagyok így, a minion angol szót túl sok mindenhez társítottam az elmúlt években. Sajnáltam, hogy a Titan-Tighten szójáték nem került bele a magyar verzióba, bár a legtöbb szóvicc és akcentus-poén benne volt (védelmére kelve a mi verziónknak: ötletem sem volt, hogyan lehetne megoldani, és valóban nem is lehet). Ami viszont teljesen megdöbbentett, az a szinkron hiányossága volt. Kedves szinkronrendezők! Órabérben foglalkoztatjátok a színészeiteket? Vagy talán nem tudnak nevetni, sikítani, ordítani, nyögni, vagy jajgatni? Meglepően sok helyen maradt az eredeti hang, ami azért is bántotta a fülem, mert a magyar és az angol szinkronhangok között van pár hang magasság különbség. Mivan, ahogy haladunk keletre, annál magasabb az ember hangja? Mivel nem szoktam filmeket nézni, és ha nézek is, általában eredeti nyelven teszem, így nem tudom, hogy hogyan működik a magyar szinkron ipar. Jellemző ez a foldozottság máshol is? És a legköltőibb kérdés: miért a szinkront szúrjuk el, pedig a fordítás jó?
OST: Istenem, az OST. Az OST valami fergeteges. Amikor azt mondtam, hogy imádom Megamind stílusát, akkor nem csak a megjelenésére gondoltam, hanem a belépőire is az AC/DC számokkal. elég sok Supernatural-t néztem ahhoz, hogy szinte már fel se tűnjön a "klasszikus" rock, de ennél a filmnél boldog meglepetést okozott. Ami meg nem Ozzy Osbourne vagy Michel Jackson, az pedig a szokásos "szuperhős zene", bár említésre méltó még a végefőcím alatt elhangzó instrumentális darab, ami sajnos nem került fel az OST lemezére.
Egyebek: Nagyon tetszett a film "fizikája". A Tesla gömbök úgy működtek, ahogy kell, a tárgyak, épületek úgy estek, ahogy Newton Principia-jában az meg van írva. Kivételesen tetszett a kiszámíthatósága is (bár egy-két dolog engem is meglepett), egészen pontosan tetszett az, hogy bejött minden, ami megfordult a fejemben. A legjobban lehet a "human-alien relationship" tetszett. Anno a Shrek kapcsán úgy hidalták át a "faji szakadékot", hogy Fionából is ogrét faragtak. Megamind esete azt hiszem, jobban tetszik. Na meg a főhősünk minden cucca. A láthatatlan autótól kezdve a dehidatáló pisztolyon át a lebegő motorig minden. Mondom, isteni az arc stílusa.

Filmletöltős vagyok. Vállalom. De ahogy a Megamind DVD-je a polcokra kerül, rohanok megvenni. Már csak az a nagy kérdés, hogy a The Button of Doom rákerül-e a magyar kiadásra.
Egyébként sok szeretettel várjuk a 2014-es folytatást, mert mint köztudott: olyat még nem szúrt el a DreamWorks (az más, hogy a Shrek ellaposodott, de egy részt várunk, nem helyből másik hármat).

A filmet ezidáig összesen ötször láttam, és még nem végeztem. Nem tudok ráunni, és igazából nem is akarok ráunni. Megamind olyan hangulatot teremt, amivel nem lehet mást kezdeni, csak élvezni, amíg tart. Ha pedig vége, kezdeni előről!